Zámbó István, az Alapító

1932. április 6-án született Székesfehérváron. Szülei hamar elváltak, édesanyja Veszprémbe költözött rokonaihoz, így Zámbó István kisgyermekkorától Veszprémben élt, mindig ezt a várost vallotta szűkebb hazájának. Édesanyja nagy szeretettel és gondoskodással nevelte; testvére nem volt. Elemi iskolai tanulmányait a Szt. Anna-iskolában kezdte. (Az iskola Anna-kápolna melletti épületét a háborúban lebombázták. Lebontották, helyén épült meg a telefonközpont.)

1942-ben a veszprémi piarista gimnázium diákja lett. A tanintézetet 1948-ban államosították, ott érettségizett 1950-ben. (A gimnázium 1953-ban vette fel Lovassy László nevét.) Mint a háborús diáknemzedékek mindegyike, az ő évfolyamuk is megszenvedte a vészterhes időket. A háború után azonban fiatalos erővel vetették bele magukat jövőjük építésébe, a tanulásba és az igényes közösségi életbe. Az iskola, amíg tehette, hűen közvetítette a két és fél évszázados veszprémi piarista oktatás hagyományait és tág teret adott a tanórán kívüli nevelésnek és a közösségformáló foglalkozásoknak. Mindebből Zámbó is kivette részét, sőt, sok vonatkozásban vezető szerepet vitt diáktársai közt.

Életpályaként a zenei pályát választotta. Lukin László biztatására jelentkezett a Zeneakadémiára, Budapestre. Vásárhelyi Zoltán karvezetői osztályába került. Zeneakadémiai hallgatóként népzenegyűjtő utakon vett részt több megyében. Zámbó szeretettel emlékezett mestereire, Ligeti Györgyre, Gárdonyi Zoltánra, Szöllősy Andrásra, Országh Tivadarra. 1956ban szerzett diplomát középiskolai énektanár—karvezető szakon.

Hazatérve felnevelő városába, 1956-tól a veszprémi zeneiskola tanára lett, később, 1967-ig az igazgatóhelyettesi tisztséget viselte. Vezette egykori iskolájának, a Lovassy László Gimnáziumnak az énekkarát is. 1967-ben a Veszprém megyei zeneiskolák szakfelügyelőjévé tették meg. Dolgozott a mindenkori városi vagy megyei művelődési központban is, 1972-től a város az együttesek függetlenített zeneigazgató karmesterévé nevezte ki, e tisztséget 1982-ig viselte.

Felismerve a város dalostársadalmának és zeneértő közönségének igényét és a kedvező történelmi pillanatot, 1956 őszén megszervezte és megalapította Veszprém Város Ének- és Zenekarát. Az éppen csak megkezdett művészeti építőmunkát váratlanul megszakították a forradalmi események, majd különösen a régi hatalom visszatérte és reakciója. 1957 elején nyílt mód újra összejönnie az együttesnek, ekkor Zámbónak, pályatársainak és barátainak lényegében újból kellett szerveznie mindent, a tagság is felerészben kicserélődött. Nagyszerűen értett a közösség építéséhez, az egy cél érdekében összegyűltek vezetéséhez.

Az énekkar — a két részegyüttes elkülönülése után, 1961-től — fokozatosan egyre nagyobb sikereket ért el, az 1965-ös arezzói eredmények nemcsak hazai, hanem nemzetközi visszhangot is kiváltottak. Zámbó 1982-ig vezényelte együtteseit. Hatalmas műsoranyagot mozgatott meg. Az énekkar élén eltöltött két és fél évtizede alatt a kórus több mint 150 zeneszerző több száz alkotását tanulta meg és adta elő az európai és a magyar zeneirodalom legjavából. A zeneszerzők sora a XV—XVI. század mestereitől a klasszikusokon keresztül a XX. századi komponisták legnagyobbjaiig ívelt. Emellett Kodály és a magyar népdal is ott volt Zámbó érdeklődésének fókuszában. Hasonlóan jellemezhető a pálcája alatt a Veszprémi Szimfonikus Zenekar teljesítménye, a hangszeres együttes is sikeres pályát mondhatott magáénak. Zámbó a zenekarral úttörő feladatot látott el a megyei koncerthálózat kiépítésében, a megye városaiban, nagyközségeiben az ifjúság zenei nevelése terén. A Zámbó által elindított Országos Kamarazenekari Fesztiválok 1965-től az új magyar zene országosan számon tartott fórumává avatták Veszprémet. A zenekar 1970-ben hivatásos együttessé válhatott. A Dunántúl egyik legtöbbet foglalkoztatott szimfonikus zenekara volt. Szomorú tény, hogy a társadalmi-intézményi változások folyományaként a zenekar 1993-ban megszűnt.

Megemlítendő Zámbó több évtizedes zenepedagógusi szerepe is, amely a jövő zeneértő és zenét művelő közönségének kinevelését célozta, és amely valóban hatékonynak bizonyult. Ám jövőbe mutató nagyszabású terve, a komplex zenei intézményt körvonalazó veszprémi Zeneház elgondolása, amelyet 1980-ban tett le az asztalra, mégsem valósulhatott meg.

Karnagyként gyakran állt a közönség előtt, a város lakossága, a környék, a megye zeneszerető közönsége hamar megismerte és megkedvelte. Együtteseinek sikerei révén a szakemberek és a zeneértők előtt országosan is ismertté vált, a kritika is méltányolta tehetségét. Példamutató emberi nagyságát mutatja, hogy sem hiúság, sem valamely politikai nyomás nem térítette le útjáról. Felkészültsége, igényessége, meggyőződése, következetessége és kemény munkával kivívott tekintélye — és bizonyára az együttesei tagjaitól feléje áradó feltétlen bizalom — megóvta őt a nemtelen elhajlásoktól. Mindig a tökélyre törekedett, és ezt a színpadon együtteseitől is minden fellépésen elvárta.

1966 karácsonyán házasságot kötött Aszódy Margit kórházhigiénikussal, dalostársával. Házasságukból három leány született. A családban öröklődött a zeneszeretet, két gyermek a zenei pályát választotta.

Zámbó szakmai elismertségét jelzik az elnyert díjak, így a Liszt-díj, hivatásának legmagasabb rangú korabeli elismerése, melyet 1967-ben kapott. 1973-tól 1981-ig A Magyar

Zeneművészek Szövetségének elnökségi tagja volt. 1981-ben A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címet nyerte el. Társadalmi elismertségét mutatja, hogy Veszprém város 2002-ben díszpolgárává avatta. Ugyanebben az évben megkapta A Magyar Kultúra Lovagja címet is.

Sikerei folytán 1976-ban meghívták a Zeneakadémiára, ahol mint docens karvezetést és vezénylési gyakorlatot tanított 1992-ig. 1981-ben pedig a hivatásos Honvéd Férfikar vezető karnagyának nevezték ki. Ezzel gyökeres fordulat állt elő életében, 1982-ben Budapestre költözött. Ahogy írja, nem volt könnyű megválnia Veszprémtől. A Honvéd Férfikarnál 1990-ig működött. Mindemellett vendégkarmesterként rendszeresen dolgozott a Magyar Rádió Énekkarával is.

Kapcsolata Veszprémmel mégsem szakadt meg. 1990-ben Veszprém visszahívta a közben megalapított Zeneművészeti Szakközépiskolához, melynek 5 évig igazgatója volt. 1996-tól 11 évig vezette a Padányi Biró Márton Katolikus Gimnázium énekkarát is. A zene ügyét másutt is szolgálta, 1995-től 2002-ig a Szolnoki Kodály Kórust vezényelte, utolsó éveiben a budapesti Sik Sándor Piarista Kamarakórus karvezetője is volt.

Szinte az utolsó pillanatig dolgozott. Zámbó István 2007. szeptember 16-án fejezte be életét Budapesten. Hamvait — kívánsága szerint — Veszprémben helyezték örök nyugalomra.

Zámbó István a veszprémi piarista (kegyestanítórendi) gimnázium tehetséges diákjaként a regöscserkész-mozgalom, a népballada- és néptáncmozgalom neveltje, kórustag és a kóruskultúrának már diákkorában lelkes szervezője volt.

A budapesti Zeneakadémia középiskolai énektanár—kórusvezetői szakán szerzett diplomájával 1956 nyarán nagy tervekkel tért vissza városába, Veszprémbe, és ettől kezdve a város zenei életének szentelte életét.

A város polgári zenekultúrájának még fennmaradt hagyományaira alapozott, ezt jelképezte a karnagyi pálca átvétele az agg Gaal Sándortól. A régi dalosok felbuzdítása a jó képességű dalosok hangjának és társadalmi erejének felhasználását jelentette, az énekelni vágyó ifjúság beszervezése pedig az új dalosnemzedék kinevelését tette lehetővé. Mivel a régi dalosok, a régi veszprémi kórusok — mindenekelőtt a hírneves Veszprémi Dalegylet — előadói stílusukban inkább a nyugatias „Liedertafel” avuló hagyományát követték, Zámbónak küldetése lett a város dalkultúrájának a Kodály-iskola szerinti megújítása.

A karnagy és pedagógus a legnagyobb szolgálatot Veszprém művelődéstörténetében Veszprém Város Ének- és Zenekarának megszervezésével (1956—1957), majd a két részegyüttes önálló, párhuzamos útra térte után (1961-től) Veszprém Város Vegyeskarának és a Veszprémi Szimfonikus Zenekarnak a vezetésével és az elért magas színvonal fenntartásával szerezte a városnak.

Hivatása szerint mint zeneiskolai tanár, ill. középiskolai ének-zene tanár, majd szakközépiskolai igazgató gondoskodott az új és új évfolyamok zenei neveléséről, oktatásáról. Városi zeneigazgatóként előadások, műsorok és zenei sorozatok megszervezésével a közművelődés érdekeit, a színvonalas, zeneértő közönség kinevelését és zeneművészet iránti igényeinek folytonos szolgálatát vállalta. Szakfelügyelőként a megye zenei életének szervezésében is sikeresen tevékenykedett. Eredményeit, észrevételeit, amíg tehette, még a helyi-megyei hírközegekben is népszerűsítette.

A biennális Országos Kamarazenekari Fesztiválok megszervezésével (1965-től) hervadhatatlan érdemeket szerzett a kortárs magyar hangszeres zene művelése terén, évtizedekre meghatározva Veszprém ilyen irányú szerepét az országban. Azzal pedig, hogy az európai kóruskultúra két hagyományosan legrangosabb porondján: Arezzóban (1965) és Llangollenben (1976) a lehető legmagasabb szintet teljesítette kórusával, tartósan elhelyezte Veszprémet Európa kulturális térképén. A nemzetközi elismertség egyértelmű bizonyítéka Veszprém Város Vegyeskarának az Európai Ifjúsági Kórusszövetség háromévenkénti kórustalálkozóin (Europa Cantat) való rendszeres részvétele, illetve, hogy az e kórusszövetség által évenként, egyszerre csak néhány országban megtartott Nemzetközi Éneklő Hetek rendezvényeit Magyarországon kétszer is Veszprémben bonyolították le Zámbó idejében (1968, 1971), és őutána is városunkban kétszer (1992, 1996).

Munkásságával megalapozta az oratóriumkultúrát Veszprémben, ápolta a klasszikus egyházzenei tradíciókat, elmélyítette Kodály zenei örökségét és utat nyitott a kortárs zenének is. Zámbó István (1932—2007) pályatársaival, mindenekelőtt a szintén kivételes adottságú, egykorú nemzedékbeli kollégáival, Kollár Kálmán (1932—2012) karnaggyal és Káté István (1932—2013) hegedűművésszel, koncertmesterrel együtt az ország zenei kultúrájában élen járó városok egyikévé tette Veszprémet a XX. század második felében. Zámbó tanítványai, egykori dalosai Veszprém Város Vegyeskara mellett további kórusok és zenekarok alapításával éltetik tovább szellemét.

Elismerései:

- Liszt-díj (1967)

- A Veszprém Megyéért kitüntető jelvény aranyfokozata (1970)

- A Magyar Rádió elnökének nívódíja (1971)

- A Veszprém Városért kitüntető jelvény aranyfokozata (1975)

- A Munka Érdemrend aranyfokozata (1975)

- Érdemes Művész cím (1981)

- Bartók-emlékplakett (1981)

- Kodály-emlékplakett (1982)

- A Haza Szolgálatáért aranyérem (1984)

- Liszt-emlékplakett (1986) - Pro Urbe Veszprém (1992)

- Pro Meritis (Veszprém, 1996)