Veszprém Város Vegyeskara Egyesület

„És milyen volt japán? Tetszett, élveztétek? Mesélj nekünk valamit róla!” Ilyen, és ehhez hasonló dolgokat kapok naponta a környezetemtől, de valahogy bennem még mindig nem tudatosult teljesen a gondolat. Voltam Japánban! Mikor év elején ez az egész megvalósulni látszott, szinte felfoghatatlan érzés volt. Azt hiszem csak akkor kezdett teljesen körvonalazódni bennem az egész, amikor életem legelső repülőútján a magasba emelkedtünk, és Magdi kezét szorítva bámultam az egyre távolodó Budapestet. Talán teljesen nem is múlt el ez a mámor azóta sem. Visszanézve a képeket, mesélve az élményeket, olyan, mintha ez a pár nap egy tündérmese lett volna. Mintha az út összes emlékezetes pillanatát, csak álmodtam volna.

A hihetetlen fogadtatás

A repülőút után az első, talán legemlékezetesebb pillanat számomra, mikor pár japán kórustag kijött elénk a reptérre, és annyi várakozás után ismét átölelhettem őket. Azt hiszem, ott „csapott arcon” először a valóság. Tényleg itt vagyunk! A szívmelengető fogadtatás után, a családunk vacsorázni vitt minket. Kissé féltem, mit is fogunk kapni, illetve, hogyan fogok boldogulni, de hála Isten, minden a lehető legjobban alakult és tökéletes volt az esténk. Még azokat az ételeket is kipróbáltam, amikről sosem gondoltam volna, hogy lesz lehetőségem. A szállásra visszatérve a család többi tagja is úgy fogadott, mintha mi is ezer éve családtagok lennénk. Annyira jó érzés volt megtapasztalni a japánok vendégszeretetét. 

A családunk négy tagból állt. Sachiko, a host anyukánk, Reiner a host apukánk, valamint Becky és Jenny a két host testvérünk. Mellettük a másik vendéglátónk, Suzu volt. Tavaly májusban mi Becky-t szállásoltuk el, így nagyon örültem, hogy végre ismét találkozhattunk. Az elmúlt időben a közösségi médiának hála volt lehetőségünk tartani a kapcsolatot, és igazán közeli barátok lettünk. Talán ő az egyik legvidámabb ember, akivel valaha találkoztam. Sosem láttam még úgy, hogy ne mosolygott volna. Szuper házigazda volt, rengeteg olyan helyet bejárhattunk, amit nélküle esélyünk sem lett volna látni. Tényleg olyan volt, mint egy igazi nagytestvér. Becky nővérével, Jennyvel most találkoztunk először, hiszen tavaly sajnos nem tudott eljönni Veszprémbe. Ennek ellenére mégis úgy kezelt minket, mintha mindig is ismertük volna egymást. Sajnos vele nem sok időt tudtunk tölteni, hiszen a munkája miatt elég elfoglalt volt, de így is ránk szánta az összes szabadidejét, amiért nem lehetek elég hálás.

   A nagy családi vacsora

 A host szüleink, Sachi és Reiner a világ legaranyosabb emberei. Sachi tényleg úgy viselkedett velünk, mintha a saját gyerekei lennénk. A Fény vezetése, valamit a mi utazásunk részleteinek szervezése mellett nem sok szabadideje maradt neki sem, de mindig talált rá módot, hogy velünk legyen. Azt hiszem a legemlékezetesebb pillanatom vele az, mikor szó nélkül vett nekünk barackot. Egy zöldséges stand előtt álltunk, és Grétivel arról beszélgettünk, milyen irreálisan tökéletesek a japán gyümölcsök. Mikor meglátta, hogy a barackokat bámuljuk megért minket, hogy válasszunk egy-egy gyümölcsöt. Annyira semmiség az egész, mégis nagyon megmaradt. Cserébe később megvettem neki a kedvenc csokiját, mire olyan őszinte szeretettel ölelt magához, amit szerintem sosem fogok elfelejteni. 

Reiner, a host apukánk nem járt velünk a programokra, de hazaérve mindig őszinte kíváncsisággal faggatott minket az élményeinkről. Gyakori beszélgetéseink alkalmával meghallgathattuk a Sachival való találkozásuk történetét is. Gréti szülinapjára isteni répatortát készített, amíg mi a Tokyo Towerben tölthettünk időt.

Suzu Gergő vendége volt, mikor itt voltak, mégis szoros barátságot köthettem vele is. Suzu, vagy, ahogy Becky hívja, Suchi egy hihetetlen aranyos lány. Vele is nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot és őt is alig vártam már, hogy lássam. Teljesen mindegy mennyi idő telt el, ott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol itt abbahagytuk. Megtanította a kedvenc kártyajátékát is, amit minden este játszottunk. Szerintem ezek az esték/éjszakák fognak a legjobban hiányozni. 

 A heti program sűrű és eseménydús volt. A kedvencem talán mégis az a nap volt, mikor az óvodát látogattuk meg. Egyszerűen leírhatatlan volt látni azt a sok kicsi, csillogó szempárt, akik figyeltek és hallgattak minket. Azt mondják, gyerekeknek zenélni nem a leghálásabb feladat, hiszen még nem tudnak annyi ideig koncentrálni, de ők erre teljesen rácáfoltak. Felejthetetlen élmény marad, az, ahogy velük lehettünk és testközelből beleláthattunk az ő kis mindennapjaik működésébe. Hihetetlen, hogy milyen rendezetten és korukhoz képest milyen éretten viselkednek. A zenei nevelésük pedig már csak hab a tortán. Ahogy ezek a pici babák felálltak a színpadra megértettem, hogy pontosan miért is vagyunk ott. Mikor elbúcsúztunk tőlük, annyira lelkesen osztogatták a pacsikat, és olyan aranyosan integettek, hogy sosem fogom elfelejteni. Remélem ez a látogatásunk nekik is egy örök élmény marad.

Fellépésünk az óvodában

Összességében, ha visszagondolok Japánra, hálás vagyok. Az új barátságokért, a rengeteg életre szóló élményért, a számos dologért, amit tanulhattam tőlük, és a közösen töltött pillanatokért. Sosem fogom elfelejteni a rengeteg kalandot, amit kint megélhettünk. Gergő bácsi „elvesztését”, a Tokyo Towerbe tett látogatást, vagy éppen az előadások előtti lázas készülődést. Remélem ezeket, és számos új élményt élhetünk át együtt a Fénnyel, akár itt, Veszprémben, akár ott, Tokorozawában. Addig is, nagyon kíváncsi vagyok, mit hoz az új évad!

Horváth Sára Róza