matyas-templom-300x225.jpeg,

Ünnepi kórus-hangverseny a Mátyás-templomban

Ünnepi kórus-hangverseny a Mátyás-templomban

2017. október 23.  | 
2017. október 23. hétfő 20:00 Mátyás templom, Budapest (Budapest, I. kerület, Szentháromság tér 2.)
Ünnepi kórus-hangverseny az 56-os forradalom évfordulóján a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének szervezésében
Fellépők:

Pécsi Ciszterci Fiú Kamarakórus és Laudate Vegyeskar, Navratil Andrea, Veszprém Város Vegyeskara, Iubilate Leánykar, Debreceni Református Kollégiumi Kántus és Psalterium Hungaricum

Ünnepi beszédet mond Freund Tamás, Széchenyi-díjas neurobiológus, egyetemi tanár, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

A belépés díjtalan.



Az elhangzott ünnepi köszöntő szövege:


Tisztelt Ünneplő Közönség! Hölgyeim és Uraim!


Különleges, kettős hangulata van a mai ünnepségnek. A magyar nemzeti büszkeség egyik nagy mementóját ünnepeljük, az 56-os forradalom hősei előtt hajtunk fejet, ugyanakkor a magyar kultúra nagy büszkesége, állócsillaga előtt is tiszteleghetünk, hiszen Kodály év van. Éppen 50 évvel ezelőtt hunyt el Kodály Zoltán, akinek egész élete tanúságtétel volt amellett, hogy csak népi, nemzeti gyökereinket megtartva tehetünk hozzá igazi értéket, valami eredetit az európai kultúrához. Ahogy ’56 hősei megmutatták, hogy csak nemzeti identitásunkat, függetlenségünket megőrizve lehetünk értékes tagjai az európai nemzetek közösségének. Ez a szabadságharc akkor elbukott, de üzenete a szívekben fennmaradt, míg 1991. június 19-én az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot, és a szabadság végleg az ölünkbe hullott. De hasonlóképpen fennmaradt-e a szívekben Kodály üzenete a magyar népi kultúra értékéről, jelentőségéről, különösen mai rohanó, globalizálódó világunkban? Többek között erre a kérdésre is keresem a választ mai ünnepi köszöntőmben. Nagy megtiszteltetés, hogy a KÓTA engem kért fel ennek megtartására, hiszen bár szakmám az agykutatás, egész életemet végigénekeltem különböző kórusokban, megtapasztalva a Kodály módszer csodáját, Kodály műveinek katarzisát, és hatását a nemzeti összetartozás tudatra, önismeretre, büszkeségre.

Hasonlóképpen a Trianon utáni sokkhoz, ’56-os szabadságharcunk után is erősödött a „nemzethalál” víziója az országban. Kodály mindkét nemzeti tragédiánk idején felismerte küldetését, ami nem volt más, mint a magyar zenekultúra megteremtésén keresztül öntudatra ébreszteni, egészséges önértékelésében megerősíteni a magyarságot. Tudta, hogy ez az előfeltétele mindennemű nemzeti cél elérésének, nemzetünk fennmaradásának. Kodály képes volt a magyarságban feltárni európaiságunkat, ami segített az elnyomás évtizedeinek túlélésében, népi kultúránk, gyökereink megőrzésében, az együttműködő szellem erejének felismerésében. A közösséggel szembeni önfeláldozás jelentőségét személyes példájával hitelesítette, amikor saját élete kockáztatásával is kiállt halálra ítélt forradalmárok mellett. Számos levelet írt a kommunista hatalmasságoknak, többek között Mécs Imre életét is megmentve.

Kodály mindig jelentős társadalmi szerepet tulajdonított a kóruséneklésnek. Idézem: „…egyrészt igaz, hogy fejlett karéneklés csak nagy mértékben szolidáris társadalomban lehetséges, másrészt kétségtelen, hogy a karéneklés fejleszti is a társadalmi szolidaritást.” Egy másik Kodály idézet: „Azokban az országokban, ahol a karének virágzik, több a tevékeny szeretet.” Ez már nagyon messze vezető gondolat, Kodály olyan hihetetlen meglátásainak egyike, melyek magyarázatát csak napjaink tudományos kutatásai tudták feltárni, s amelyeknek oktatáspolitikánkra óriási hatással kellene lennie. Az aktív részvétel a művészi alkotási folyamatban, együtt a közösségben megélt katarzissal, olyan mértékben fejleszti kreativitásunkat, hogy az egész életünkre, mindenfajta tevékenységre kihat. Kodály megérezte, hogy belső világunknak micsoda óriási szerepe van a kreatív gondolkodó képesség kialakulásában. Belső világunk nem más, mint érzelmeink, motivációink, és a mindezeket meghatározni képes többezer éves kulturális örökségünk együttese. Az agykutatás legújabb eredményei szerint a tanulási és memória folyamatokat azok az agyhullámok határozzák meg, amelyeket a belső világunk impulzusait szállító idegpályák generálnak. Ezek a hullámok biztosítják az éppen kódolást végző idegsejtek együttműködését, szinkronitását, és csak az így összehangolt idegsejt-hálózatok képesek könnyen előhívható formában memórianyomokat tárolni. Akkor tudunk tehát hatékonyan tanulni, ha belső világunk a gerjesztett agyhullámokon keresztül elősegíti a bevésődést, és megkönnyíti az előhívást. Azonban hiába vonjuk be az információtéglákat belső világunk „habarcsával” – ami lehetővé tenné, hogy belőlük valami újat, eredetit építsünk -, ha ez a belső világ szegényes és hiteltelen. A kreatív gondolkodó képesség kialakulása szempontjából tehát elengedhetetlen a belső világ gazdagítása, érzelemgazdagságuk, motiváltságunk, a megismerni vágyás, az erkölcsös, pozitív gondolkodás fokozása. Ennek kulcsa pedig a művészeti nevelés, azon belül is kiemelt jelentőséggel a zene. Az érzelemgazdagság fokozásához katartikus élményekre van szükség, amelyet elsősorban a zene tud biztosítani, különösen akkor, ha nem csak befogadóként, hanem az alkotó közösség aktív tagjaként rész is veszünk az értékteremtésben. Erre érzett rá zseniálisan Kodály Zoltán, amikor a kóruskultúra, a kamaraéneklés jelentőségét felismerte, és terjesztéséért egész életében küzdött. Ezek az élmények egyben az öröm- és kielégültség-érzés olyan kimeríthetetlen forrásai, amit nem lehet drogokkal, vagy bárminemű anyagi javak fogyasztásával tartósan kiváltani, pótolni.

A számomra legkedvesebb, már szinte víziónak tűnő kodályi gondolat így hangzik:

„A zene rendeltetése belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet.”

Mintha a tudósok számára kínált volna fel receptet! Hiszen a kutató természettudós elsődleges feladata, hogy korának legmodernebb módszereit alkalmazva tolja ki a megismerés határait, amennyire csak lehet. De meg kell próbálnunk e határok mögé tekinteni, hogy a legjobb hipotéziseket állítsuk fel, és megtaláljuk a legjobb módszereket, melyekkel megismerhetjük a még ismeretlent, amelyről legfeljebb sejtéseink lehetnek. Ehhez pedig a kodályi gazdag belső világ elengedhetetlen, ezért vagyok hálás a sorsnak, hogy gyerekkoromtól kezdve az aktív muzsikálás nem csupán megédesítette az életemet, hanem a kutatói pályán is sikeressé tett.

Hiszek a mindennapi énekléssel kapcsolatos miniszteri kezdeményezésben is, reménykedve abban, hogy a Kodály módszer újra esélyt kap a bizonyításra. Annak igazolására, hogy a zeneileg képzett, énekelni szerető, kottaolvasó fiatalok az élet minden más területén is kreatívabbak, és boldogabbak, örömforrásaik egészségesek, és kimeríthetetlenek. Ha a mindennapi énekkel népi kultúránk, hagyományaink értékeit is újra felfedezzük, akkor egy további Kodály-víziót is beteljesíthetünk. Neki ugyanis nagyon fontos volt, hogy a magyar földön született művek a magyar nemzet hagyományaiban, érzelemvilágában, történelmében gyökerező egyedi karaktert hordozzanak. A művészi értékek, értékrend részben általános, és abszolút, de nem nemzetközi, hanem nemzetek feletti, hasonlóan a kereszténységhez. Az emberiség közös tudatának, örök értékű alkotásainak világa is nemzetek feletti. Minden nép, nemzet művész-társadalmának természetes törekvése, hogy alkotásai ezt a világot gyarapítsák. Ezt a célt viszont legjobban úgy szolgálhatja, ha saját szülőföldjének jegyeit hordozzák alkotásai. Ennek egyszerű, objektív magyarázatát adja a biológiai evolúció több száz millió éves, és az emberi kultúra több ezer éves története. Ugyanis mindennemű társadalmi, kulturális vagy biológiai fejlődés motorja a különbözőség. A társadalmi/kulturális evolúció esetében a szomszédos kultúrák egymást gazdagító, de önazonosságát megőrző sokszínűsége biztosítja a folyamatos versengésen keresztül a fejlődést. Milyen élvezettel ízlelgetjük mi is a szomszédos kultúrák egyediségét, és gyakran átérezzük, milyen jó is egy ilyen változatos nemzeti kultúrájú Európában élni. Ugyanakkor a sokszínűség fenntartásában nekünk is feladatunk van! Kodálytól és Bartóktól megtanulhattuk, hogy az Európai kultúrához nekünk is hozzá kell tennünk valamit, ami a sajátunk, ami magyar.

Feloldódva a nagy nemzetköziségben erre nem lennénk képesek! Meg kell győzni kultúrpolitikusainkat, oktatáspolitikusainkat, hogy a zenei nevelés, helyesebben a zenével nevelés egy kreatív, pozitív gondolkodású, testben, lélekben és nemzeti önértékelésében egészségesebb utódgeneráció létrehozásának leghatékonyabb eszköze. Ez nem csak magyar érdek, hanem egyben magyar kötelesség is az emberiség kultúrkincseinek időtlen tárháza felé. Alapvetően szükséges ahhoz, hogy a magyar zeneművészet elvégezhesse feladatát: Szólhasson hozzánk, a hazai befogadókhoz, egyedi katartikus élményekkel járuljon hozzá lelki fejlődésünkhöz, és reális nemzeti önértékelésünk visszanyeréséhez. Ugyanakkor szolgálhassa a nemzetek feletti örök értékek világának folyamatos épülését is, többek között olyan alkotásokkal, amelyeket csak mi magyarok tehetünk hozzá ehhez a közös tudathoz.

Úgy gondolom mai nemzeti ünnepünk is kiváló alkalom arra, hogy felszólaljunk a művészeti nevelés érdekében. Hogy a zeneoktatás, a zenével nevelés visszanyerhesse méltó helyét a tanítás folyamatában, hogy megalapozhassuk egy kreatívan gondolkodó, érző szívű, gazdag lelkivilágú, magyarságára büszke nemzedék felnevelését. Egy olyan nemzedékét, amelyik tisztelettel fog emlékezni ’56 hőseire, és akikre ezek a hősök is büszkék lennének.


Budapest, 2017. október 23.

Freund Tamás
« vissza